Steer Gábor őrnagy

E L S Ő (I.) V I L Á G H Á B O R Ú: O L A S Z   F R O N T

Dominikának és Leventének ajánlom

Dúlt az I. világháború, amit akkoriban nem hívtak így sehol sem, még a Párizsban megkötött békeszerződések után jóval is csak „a nagy háború” néven emlegették azt a borzalmas, öldöklő pusztítást, ami 1914 és 1918 között folyt Európa frontjain. Akkor lett „első”, amikor már folyt a „második”. A magyar hadtestek 1915-ben a szerbiai frontról átvonultak az olasz frontra, mivel Olaszország 1915-ben a Központi hatalmaknak küldött hadüzenetet. A háborúnak egy új formája alakult ki, már nem ütközetek döntötték el azt, ki győztes, ki vesztes, hanem az állóháború idegőrlése tette végtelenné a harcot. Az állóháborút a lövészárkokban vívták srapnelekkel, ideggázzal, gránátokkal. A vitézség nem a közelharcban méretik meg, nem karddal vágják az ellenséget, a ló is inkább szállításban visz nagyobb szerepet. A háború szürke lett, mert nem voltak már színes és díszes egyenruhák, csákók, fényes szőrű lovak, hanem szürkés-barnás színű posztó kabátokban, védelmet nem nyújtó sapkában, sárban, porban kellett vonulni, és a harcnak nem volt vége, mintha örökké tartana minden ázás-fázás, forróság, szomjúság, ehetetlen ételek és lövészárkok közepette, a végtelenségig.

Steer Gábor katonai pályája a háború kitöréséig bevetés nélkül zajlott, 1897-től 1904-ig Marosvásárhelyen, 1904-től Debrecenben szolgált. A háborús szolgálatot 1914-ben századosi rangban kezdte, katonai parancsnokai a hadüzenet után a szerb frontra vezényelték. Megbízható tiszt volt a legszebb férfikorban, jó jellemzésekkel rendelkezett, rá lehetett bízni egy századot, a parancsot teljesítette, számítani lehetett arra, hogy rendkívüli helyzetekben is megállja a helyét, ha kell, képes rögtönözni, feltalálja magát, a rá bízott embereket épségben visszahozza a törzshelyre kedvezőtlen hadállás esetén is. Steer Gábor kétszer is kitüntette magát frontszolgálata folyamán. Először 1914 októberében a magyar királyi 3. gyalogezred századosaként az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartása elismeréséül javasoltak neki érdemrendet tűzni a mellére. Ennek háttere egy nem komoly sebesülés volt Zimonynál. Az ellenséges támadás alkalmával a százados egy jelentéktelen lövést kapott a bal bokájába, amit kezdetben fel sem vett, de néhány óra elteltével hatalmasra duzzadt a bokája, képtelen volt ráállni, és rémülten vette észre, hogy nem bír járni a bal lábán. A század felcsere javasolta, hogy szállítsák kórházba, ő nem tud segíteni rajta. Így került az újvidéki hadi kórházba, ahol 1914. november 17-ig feküdt, a gondos orvosi ellátás következtében teljesen felgyógyult. A százados egy nappal sem maradt tovább pihenésképpen a kórházban, visszatért a hadtestéhez.

Szolgálata 1915-ben áttevődött az olasz frontra, ahol egyre komolyabb feladatok vártak rá, itt már zászlóalj parancsnoki beosztást kapott. Az isonzói hadműveletek egyikénél 1916 szeptemberében felsőbb parancs nélkül hajtott végre egy hadműveletet századával, egy hídfőállást kellett elfoglalniuk. A százados igen jól bánt embereivel, akik hallgattak a szavára, és engedelmeskedtek neki. Feljebbvalói egy újabb sebesülés után több kitüntetésre is felterjesztették, amit azzal indokoltak, hogy az ellenség előtt vitéz és eredményes magatartást tanúsított a százados, ezért a Vaskorona rend kitüntetést kapta hadidíszítménnyel és kardokkal, de megkapta a katonai érdemkereszt kitüntetést is, amelyeket büszkeséggel vett át 1917 folyamán.

1917 második felében Steer Gábor századost az ellenséggel szembeni vitéz magatartáson kívül már más egyéb is érdekelte. A Gorizia közelében lévő katonai parancsnokság szigorú rendet tartott az ott szolgáló honvéd alakulat soraiban, de a tisztek szabadon járhattak a szórakozóhelyekre. A százados hogy-hogy nem, megismerkedett egy olasz lánnyal, akit Gianninának hívtak, sokan voltak testvérek. A lány mindig valami megbízással volt az utcán, s nem idegenkedett az ellenség egyenruhás tisztjével szóba állni, ha az olaszul szólította meg. A százados olasz tudása csak a megszólításra terjedt ki, de Gianninát ez nem zavarta, a kölcsönös vonzalom áthidalta a nyelvi nehézségeket. A frontszolgálat kiéhezteteti az egészséges férfiembert, a fiatal olasz lány képes volt elbűvölni a sebesüléseiből felgyógyult magyar tisztet. Ez a kapcsolat nem a tilosban járást jelentette, hanem inkább a menekülés útját. Steer Gábor néhány találkozás után megkérte Giannina Premru kezét, és csodálkozott volna, ha kikosarazzák. Nem is tették, megkapta. És a hadseregtől is megkapta az engedélyt, így hamarosan, 1917. december 29-én házasságot kötöttek a közelben lévő Bischofslock nevű festői falucska kápolnájában. A százados pár nap híján ekkor 39 éves volt, Giannina a 19. évében járt. Esküvő a fronton nem mindennapi esemény, nem is sűrűn fordul elő. A tiszt, akinek itt jut eszébe a családalapítás, mindössze két hét szabadságot kap, ez alatt feleségét el kell helyeznie valahol biztonságban, neki pedig vissza kell térni az alakulathoz.

Az esküvő után a százados hazavitte fiatal feleségét. 1918. Újév napján az ifjú pár megérkezett a cívis városnak, Debrecennek , Péterfia utcai masszív házába, ez volt az immáron „ifjú” férj otthona. Szülei már nem éltek, de a ház állt, és személyzete vezette a háztartást. Giannina Premru e háznak az asszonya lett, idegenként, egy szót sem beszélve magyarul, fiatalon, gyereklányként. És tudta, hogy majdnem húsz évvel idősebb férje hamarosan visszatér a frontra, ő pedig itt marad a számára idegen környezetben. A két hét gyorsan eltelt, hol vendégségben, hol városnézésen jártak a fiatalok, az alig több mint „kéthetes” férj már indult is vissza a frontra. Visszatérése után nem sokkal kellemes meglepetés érte, hívatták az ezredparancsnokságra, hogy új rendfokozatát átvegye. Szabadsága alatt ugyanis őrnaggyá nevezték ki, és a kinevezést most, visszatérése után vehette át Lang ezredestől. Az előléptetés váratlanul érte, úgy érezte, házasságkötése előléptetésének akadálya lesz, és lám, pont ellenkezőleg történt. Most őrnagy lett, ami már komoly rang a katonaságnál. Ki tudja, még meddig tart a háború, mikor térhet haza a Péterfia utca 51-be, amit már duplán is az otthonának nevezhet, hisz Giannina ott várja őt.

Ez az 1918-as év elkeseredett küzdelmeket tartogatott az ott harcoló magyar katonák számára, sokan elestek azok közül, akik már úgy gondolták, hamarosan itt a vége, készültek hazamenni, aztán jött a golyó, a srapnel, végül értesítés a családnak: fia, férje, édesapja hősi halált halt. Steer Gábor őrnagy szomorúan vette tudomásul embereinek sorozatos elvesztését, fogadta a helyükbe jövőket, őrnagyi rangja nem tette érzéketlenné katonáinak szenvedését, értelmetlen halálát látva.

Május hónapban az ellátmányt figyelő tisztesek feltűnő muníció hiányt tapasztaltak, aminek pótlását csak otthonról (hazai fegyverraktár) tudták pótolni. Táviratban kértek lőszer utánpótlást a budapesti központtól, akik a délvidéki raktárt mozgósították. Végül az újvidéki kisegítő raktárnak adták ki a parancsot, nagy mennyiségű muníciót szállítsanak vasúti kocsikban az udinei csapategységhez, a muníciót innen fogják szétosztani. A szállítás megszervezése okozott egy kis problémát, mivel a hadra fogható legényeket besorozták jóval korábban, most kik szállítsák, kísérjék a lőszert a tehervagonon? A tartalékos állományból hívtak be olyan fiatal civileket, akik valamilyen családi okból (egyetlen kereső, családfenntartó, családtagot gondozó) nem kerültek frontszolgálatra, de egyszeri alkalommal be lehetett hívni őket néhány napos szolgálatra. Így kapott értesítést egy, a 22. évében járó fiatalember Bács-gyulafalván, aki szüleivel és húgával lakott, nőtlen volt, de szüleinek nem volt jövedelme ez idő tájt, húga pedig az akkor kereskedelminek nevezett szakközépiskolába járt. A fiatalember, név szerint Fürstner Mihály, még nem tudta, mit kezdjen magával, szeretett volna tovább tanulni, ahogy bátyjai és öccse tette, de kevés elszántság volt benne, inkább sodródott az eseményekkel. Hiába volt gimnáziumi magántanuló évekig, az érettségi vizsgákat nem tette le, és úgy néz ki, már nem is fogja. Tudta, szakmát kell tanulnia, anélkül semmire sem megy. Ekkor még az sem volt világos, mi lesz eladósodott szüleivel és iskolába járó húgával. Tétovázása közben kapta a behívót, tartalékosként muníciót kell szállítania Udinébe, a szállítmány egyik kísérőjeként tartanak rá igényt. Mihály felvette az egyenruhát, amit kapott, annyira jól állt rajta, hogy elment a legközelebbi fényképészhez, és egy műtermi oszlop mellett állva megörökíttette magát. A barna tónusú fénykép egy vékony alkatú, bizonytalan egzisztenciájú fiatalembert mutat, akinek a csodálkozástól még a szája is kicsit nyitva maradt, a fényképész nem szólt neki, hogy csukja be.

A szállítmány elindult, így május végén már jó melegek voltak, a térdig érő csizmába beleizzadt a láb, a posztóruhába a test. A tehervonat többet állt, mint haladt Udine felé, vesztegelt néha órákat a külső vágányokon, amíg megvárta, hogy a személyszállítók elkerüljék. Még így is megérkezett a célhelyre a harmadik napon. Közben csak a tehervonaton berendezett szalmazsákon lehetett aludni néhány órát, napi kétszeri hideg étel sem volt ínyére a kísérőknek. Udinébe érkezvén alig várták, hogy kipakolják a lőszert a vagonokból, mert a kipakolással véget ért a szolgálat, jöhettek vissza. A tartalékos kísérők nyolcan voltak, főnökük szintén tartalékos, de már hadnagyi rangban, ő kissé nehezményezte is, hogy nem küldöttségként fogadták őket, nem volt díszfelvonulás, semmi cécó, még csak egy köszönet sem hangzott el, itt mindenki a kötelességét teljesíti, és ugyanezt elvárja a másiktól. Nem volt díszebéd a tiszteletükre, ebédjegyet kaptak, amire egy adag főtt ételt vételezhettek repetával az ezredkonyhán. Fürstner tartalékos megette a menzán az ebédet, és elindult, hogy megkeresse a többieket, mikor indulhatnak vissza. Ekkor elé állt egy rosszul öltözött, sebesüléséből még alig felgyógyult gyalogos, és egy pár bőrcsizmát kínált megvételre. Neki már nem fog kelleni, így eladja olcsón. Olcsó, nem olcsó, Mihály gondolta, hogy legalább vigyen haza valamit az olasz frontról, megvette a csizmát harminc koronáért, s mivel madzaggal volt egymáshoz kötve a jobb és a bal szár teteje, átvetette a vállán, egyik csizma a mellén, a párja a hátán lógott. Elképzelte, hogy jó pénzért otthon eladja, az ilyen jófajta csizma most hiánycikk.

A legközelebbi vonatra, amelyikkel vissza lehetett utazni, várni kellett. Nem találta a társait, akikkel idefelé együtt jött, hatalmas tülekedés volt a vonatsíneknél, hisz most nem tehervonatot vártak, hanem személyt. Végre bepöfögött egy szerelvény, lepusztult vagonokkal, hozzá volt kötve néhány teherkocsi is. Az ott lévő népség, katonaság megrohanta a vagonokat, Mihályt lökdösték jobbról, balról, a vállát vágta a madzag, ami a csizmát tartotta, jó néhány percbe telt, amíg fel tudott kapaszkodni a vonat lépcsőjére, onnan a kocsi belsejébe. Ülőhely ugyan nem volt, de állni még lehetett. Itt is nyomták, érezte, hogy valami leszakadt róla, de csak a vonat indulásakor jött rá, hogy a nemrég vásárolt bőrcsizma már nincs a vállán, hiába nézett körül, a csizma sehol nem volt, és a mellette állók kezében sem látta új szerzeményét. Ügyesen megszabadították vagyontárgyától, volt, nincs, fene bánja. Mihály bánta az érte kiadott koronákat. A hazafelé út szerencsére rövidebb volt, másnap hajnalban már hazai tájakon jártak. Estére Újvidéken voltak, még jelentkezni kellett a tartalékos irodában, onnét már akárhogy is hazajut, persze jó sok átszállással, Gyulafalvának nincs vasútja, majd fog egy lovas kocsit. Apja mérges lesz, hogy ügyetlen volt, ellopatta a csizmát a válláról, balfácán!

Steer őrnagy a parancsnokságon tudta meg, hogy egy muníciós szállítmány érkezik a napokban Udinébe, és majd onnan kapják az utánpótlást. Most, hogy őrnagy, kicsit szabadabban mozoghat, akár elmehetne megnézni, milyen hadi anyag érkezett, van-e valami új gépezet, vagy csak a szokásos lőpor, robbanóanyag, stb., amit már eddig is használtak. Udine 45 km-re van Goriziától, és nem veszélytelen az átruccanás. Már éppen szólni akart az ezredesnek, hogy átmegy az udinei parancsnokságra, amikor egy tiszti szolga jelezte, hogy postabontás van, ott kell lennie, ügyeletes e műveletnél. Az őrnagy átballagott a postabontóba, ahol nem kellett semmit sem csinálnia, csak éppen jelen lenni. Állt az ablak előtt, intett a bontónak, hogy kezdheti, ő maga pedig kinézett a távolba, gondolatai Debrecenben jártak, vajon mit csinál most Giannina? Hamarosan odalépett hozzá a postabontó, átadott egy levelet, amin felismerte felesége gyöngybetűit. Felbontotta és elmerült a német nyelvű levél olvasásába. Bár az őrnagy és olasz felesége igyekezettel tanulták egymás anyanyelvét, egyelőre német volt köztük a közlekedő nyelv. Otthon minden rendben, kis felesége aggódik, mikor fog már hazamenni hozzá az ő Gabrielje? Az őrnagy sokáig gyönyörködött ifjú felesége gyöngybetűiben, elképzelte, amint a nagy házban ül az íróasztalnál, a hatalmas tölgyfa bútordarab a lakás egyik ékessége volt, impozáns mérete tekintélyes férfit igényelt maga mögé, nem az ő karcsú, mediterrán szépségű feleségét, aki szinte elveszik a hatalmas íróasztal mellett. Túl sok emlék járt a fejében, a levelet kezében tartotta, de már régen nem olvasta, csak merengett felette. Valaki hangosan szólította is, hogy vége a postabontásnak, már nem kell ott lennie, csak írja alá. Gyorsan betette a zubbonya felső zsebébe a levelet, majd elindult a kantin felé. Közben kiment a fejéből, hogy nem sokkal ezelőtt az ezredestől akart eltávozást kérni, hogy átmehessen Udinébe megnézni a fegyver-szállítmányt.

Az őrnagy 1918 novemberéig volt az olasz fronton, 19-én hazaindult a visszavonuló harmadik gyalog ezreddel, és november 24-én érkezett Debrecenbe. Zászlóalj parancsnokként végre otthon volt a Péterfia utcai házban, ha a háborús körülmények, forradalom szele, nélkülözés nehézkessé is tette az életet, legalább ez a rövid 3-4 hónap, amit feleségével töltött, nyugalmas volt. 1919. április elején azonban a Királyhágó térségében kellett a demarkációs vonalat őrizni, májustól pedig Brassóba vezényelték, ahol augusztus 1-jétől a román internáló táborban volt fogolyként december 1-jéig. A brassói internálótáborban kapta meg az értesítést, hogy szeptember 21-én leánya született Debrecenben, aki a „Gabriella” nevet kapta. Mindezt csak hír és üzenet formájában.

Brassóból a szolnoki un. „vörös fogolytáborba” került, végül még ebben a hónapban a szegedi pótzászlóaljhoz szállították, itt 1920. március 1-jéig tartották, és ezt követte a szolgálat alóli felmentés. 1920 márciusában visszatérhetett Debrecenbe, de júliusig un. „bűnvádi eljárás” alatt állt, csak júliustól volt szabadlábon, és csak októberben szüntették be a nyomozó eljárást. Mindez a kommün utózöngéje volt, a tiszteknek igazolni kellett, mit csináltak Kun Béla uralma alatt, után. Mire hazakerült a Péterfia utcai házba, már nem volt ott sem Giannina, sem az újszülött kislány. Feleségén tüdőbajt diagnosztizáltak a gyermek születése után, a kétségbeesett asszony goriziai rokonainak panaszolta el betegségét. Tíz évvel idősebb nővére, Poldi, meghallván, mi történt, vonatra ült, és Debrecenbe jött húgáért és a kis csecsemő lányért, mindkettőjüket magával vitte szüleihez. Az őrnagyot otthon csak egy levél várta, jelezve, mi történt. A háborús viszonyok lehetetlenné tették, hogy utánuk menjen, azt még kevésbé, hogy visszahozza őket. Az igazi csapás ez év végén érte, amikor értesítést kapott, hogy felesége meghalt tüdőbajban, amikor kislánya alig múlt egy éves. Egyelőre nem tud semmit tenni értük, de lányának előbb-utóbb hozzá kell kerülnie.

A tartalékos Mihálynak nem volt ilyen kalandos az élete, miután visszatért az olasz frontról a muníciószállítás után. Hamarosan kereskedőnek tanult, megszerezte a tanúsítványt, ami igazolta, hogy a szakmát kitanulta, akár üzletet is nyithat. Ezt azonban csak tőkével rendelkezve tehette meg. Mindaddig várnia kellett, amíg talál egy olyan lányt, akit szívesen feleségül vesz, és hozományt is kap hozzá, a hozományból lehetne üzletet nyitni esetleg Szabadkán, vagy szülőhelyén.

És így is történt. Az őrnagy néhány év múlva megkapta lányát az olasz rokonoktól, és Debrecenben a Magyarok Nagyasszonyáról elnevezett római katolikus leánylíceumban (Svetits) taníttatta egészen az érettségi vizsgáig. Mihály feleségül vett egy csúrogi lányt, a vele kapott hozományból üzletet nyitott. Az évek múltak Debrecenben és Bácskában is, majd rosszra fordultak az újabb háborúval. Hőseink soha sem találkoztak, az olasz fronton ugyan néhány km-re voltak egymástól, de elképzelni sem tudták, nem is tudhatták, hogy lesz mindkettőjüknek egy-egy leszármazottja, akik évtizedek múlva egy Bécs-budapesti gyorsvonaton találkoznak, majd családot alapítanak. Az őrnagy unokája és a tartalékos legkisebb gyermeke összekapcsolt két családot, amikor az olasz frontot is megjárt felmenőik már rég meghaltak, béke volt, és úgy tűnt, határtalan az élet itt Európa közepén.

Budapest, 2016. március 17.

Földesdy Gabriella

Írjon nekünk, ha a portállal vagy az oldallal kapcsolatban mondanivalója van:

Az oldalon szereplő információk, képek, publikációk és adatbázisok szerzői jogvédelem alatt állnak. © | Javasolt minimális képernyő-felbontás: 1024 x 768