Straub János

(Bp., 1893. márc. 21. - Debrecen, 1956. okt. 9.) vegyész, egyetemi tanár, a kémiai tudományok kandidátusa (1952)

Tanulmányait a budapesti egyetemen végezte. 1914-ben a tudományegyetem I. sz. kémiai intézetének gyakornoka. Az I. világháborúból hazatérve 1923-ban a III. sz. kémiai intézetben tanársegéd. 1924-ben a debreceni egyetem orvosi intézetébe került. 1934-ben magántanár, majd az orvosi vegytan nyilvános rendes tanára a debreceni egyetemen. A golyva és a jód-háztartás, valamint a fogszuvasodás és az ivóvíz fluortartalma közötti összefüggésekre vonatkoztak kutatásai.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon (1982)

Egy tanítványa méltatja az Orvosi Hetilapban születésének 80. évfordulóján:

Straub János

Az orvoskari történetírás mostoha a nem orvosi diplomás oktatókhoz. Az alfa az anatómia—élettan, az ómega a klinikumok, így az alapozó fizika-kémia még a számontartásnak is területen kívüli. Holott a medicinához tartozó szoros voltát bizonygatni sutául hangzanék, hacsak nem a hiányolt nevek alapján.
Straub János, a debreceni orvosegyetem néhai kémia professzora még élénken ott van a közép- és idősebb orvosgenerációk medikusi emlékeiben. A tanár, a nevelő, az ember, aki maradandó kémiai képletek megszerkesztése helyett mulandóbbra, nem kevésbé fontosra volt hivatva: leendő orvosokat a vegytan anyanyelvére tanítani, tájékoztató útra valónak a majdani biokémia—fiziológia bábelinek tűnő bonyolultságához.
A legutóbb megjelent magyar nyelvű kémiatörténetben a neve nem található. A kémiatörténészek szuverén válogatásához utólag sem adhatunk tanácsokat. Azonban a nagy magyar pedagógusokról összeállításra kínálkozó almanach lapjaira személyes emlékeim szerény jogán hivatott képviselőnek tudnám odaképzelni.
Nem kívánjuk a katedráig nyúló, pályafutásának minden lépcsőjét utólag végigjárni, ami írók, művészek esetében kulcs az életműhöz. A pedagógus tulajdonképpeni élete akkor kezdődik, amikor munkája valaki szeméből először visszafénylik.
Apja, Straub Sándor is jelentős tanárember volt, kiváló műszaki oktató. „Érdeme az iparmúzeumnál az elektrotechnikai szak megalapítása és elektrotechnikai tanfolyamok szervezése"... ahogyan az róla az életrajzi lexikonban olvasható.
Fia (szül. 1893, Budapest) az érettségi után a lombikok felé hajlott el, s 1914-ben már a tudományegyetem I. sz. Kémiai Intézetének a gyakornoka. A világháború után egy évet a szomszédos gráci egyetemen töltött, majd a bécsi Collegium Hungaricum tagja volt. 1921-ben hazatérve egy esztendeig az egyetem III. sz. Kémiai Intézetének a tanársegéde, Buchböck professzor közeli munkatársa. Az ő megbízásából foglalkozott az ionok relatív hidratációjával.
A következő esztendőben meghívást kapott a Debreceni Egyetem újonnani Orvosvegytani Intézetébe. Előtte jött Kolozsvárról intézetvezetőnek Bodnár János professzor, aki dohánykémikusként vált ismertté.
Kevesen lettek ilyen szívvel-lélekkel „vidékivé", mint Straub János. Letelepedése után rövidesen megtalálta az Alföld kínálta orvosvegytani témaanyagot. Egyik legfontosabb probléma a víz, annak kémiai összetétele és összefüggése két népbetegséggel: a jódhiányon alapuló golyvával és a fluorhiányos fogszuvasodással. Nagyszámú ezirányú közleményeinek különlenyomatait lapozgatva, a kémcsövek mögül egy megszállott szociográfus- kémikus ok-kereső profilját látjuk kirajzolódni, aki a közegészségtanász Gortvay (később neves orvostörténész) magyarországi golyvatérképén elindulva kereste Bodahegyközségtől Tatabányáig, Miskolc környéktől Kapuvárig a megbizonyosodni kívánkozó összefüggéseket az endémiás golyva és a jódhiány között. Prevost mutatott rá elsőként 1849-ben ezen oki kapcsolatokra, s ennek alapján Svájc és Bajorország golyvás gócain rövidesen elkezdték az ivóvizeket jódra analizálni. Hazánkban ilyen irányú és arányú felmérést Straub kezdett 1926-ban, legelőször 128 hajdúsági ivóvíz jódszintjének a vizsgálatával.
A szociográfus szó sem túlzás, mert pl. a bodahegyközségiek elesett szegénységét alapvető kórokként hangsúlyozza, nem tudván a hiányos táplálkozással sem pótolni a napi 60 gammányi jódminimumot a pajzsmirigy kompenzáló megnagyobbodásának elkerülésére.
A jódszükséglet étel útjáni kiegészítésének lehetősége sokat foglalkoztatta. Külföldi ötletek alapján kezdett foglalkozni a jódozott tojások gazdasági előállításával, s a klinikai kipróbálás biztató volt. A szerves kötésű halogénbevitel olcsónak ígérkező változatának kínálkozott.
A másik halogén elem, a fluor biogén hatásának vizsgálata a fogászokkal (Adler és mtsai) kollaborálva történt. A Debreceni Carieskutató Központ munkaközössége különböző nyelveken több közleményben számolt be a víz adott fluorszintje és a cariesgyakoriság közötti fordított arányú öszszefüggésekről, illetve a magas fluortartalom foltos fogzománcot okozó hatásáról. Nem lehetünk hivatottak az akkori következtetéseket a mai felfogásokkal összevetni. Tény, hogy Straub tanár e népbetegség okianak kutatásában nagy szerepet vállalt és jelentős érdemeket szerzett.
A Komádiban végzett vizsgálatokat Dean adataival összehasonlítva megállapítást nyert, hogy „az amerikaiaknál lényegesen alacsonyabb általános caries-gyakoriság mellett is signifikáns csökkenést okoz az ivóvíz ideális és azon felül eső fluoridszintje". Az Alföld korszerű ivóvízellátása volt az a szociológus-kémiai tudományos vesszőparipa, amelyen a legbiztosabban érezte magát. Aquacentrikus aspektusa kiterjedt az ásvány- és fürdővizekre is. A halogének hiányának betegségokozó hatásai mellett felveti az alkalikus artézi vizek hipacid anémizáló lehetőségét. A debreceni termálvizet ő vegyelemezte először és közölte le az Orvosok és Gyógyszerészek Lapja 1935-ös évfolyamában. (A fúrás 1932-ben történt.) Többek között a golyva-profilaktikum ivóvizét üdvözölte benne.
Ideggyógyászok kérésére foglalkozott a liquor brómtartalmának meghatározásával ideg- és elmebetegségekben.
Még egy bizonyíték szociológus szemléletére: „A sejtstimulálás mint biokémiai eljárás a terméshozam fokozására" c. közleményében ő hívta fel a honi agrobiológusok figyelmét Popov bolgár akadémikus ezirányú kísérleti eredményeire.
A fentiek csak szerény-szűk keresztmetszete, alapos elemzés igénye nélküli, érintőlegesen rövid ismertetése lehet tudományos munkásságának. Bodnár prof. nyugdíjazásával (1948) Straub János lett az intézetvezető az 1956-ban váratlanul bekövetkezett korai haláláig. Az élvezetesen előadó, kísérleteit érdekesen-izgalmasan bemutató tanárra még sokan emlékezünk. Jó pedagógiai kelléktárából a szelíd atyai humor sem hiányzott. Ez a legtalálóbb jelző rá, mert szellemes történetek, fura históriás anekdoták nem maradtak utána. Az a fajta humor, amely egy-egy zárójeles megjegyzéssel vagy ravasz pillantással zárja rövidre az oktató-hallgató közti természetes helyzetfeszültséget, a személytől elvonatkoztatva nem szokott önálló utóéletet élni. A kémiától azóta nagyon távol került egykori kollokváló a tanárra nehezen visszafogható meghatottsággal emlékezik. Nyolcvanévesen még élhetne ijesztően fogyó nagy öregjeink között.

Szállási Árpád dr.

Publikációk:

• Straub J. 1928: Magyarországi ivóvizek és élelmiszerek jódtartalma. - Népegészségügy, 9/6

• Straub J. 1930: A bodahegyközségi endemiás golyva biokémiai vizsgálata. – Orvosi Hetilap, 20

• Straub J. 1932: Magyarországi ivóvizek és élelmiszerek jódtartalma. III. közlemény. – Népegészségügy, 13/7

• Straub J. 1935: A debreceni hőforrásról. – Orvosok és Gyógyszerészek Lapja, 6 /10.

• Straub J. 1936: A magyarországi sziksós tóvizek kémiai összetétele és hasznosítása. – Debreceni Szemle, 10/11

• Straub J. 1939: Miskolckörnyéki endémiás golyva biokémiai vizsgálata. 20/1

• Straub J. 1942: Változott-e az idők folyamán a budapesti gyógyvizek (hőforrások) összes sótartalma? – Népegészségügy, 23/1

• Bodnár J.-Straub J. 1942: A budapesti gyógyvizek fluortartalmáról. – Népegészségügy, 23/11

• Straub J. 1950: Erdélyi gyógyvizek (ásványvizek) kémiai összetétele : külön tekintettel a ritkább alkatrészekre és ezek biokémiai jelentőségére – (közli: A Magyar Állami Földtani Intézet Évkönyve)

Straub János (1893-1956) kémikus, a nyomelem neves kutatója

Szerző: Dr. Dobos Irma
Euro-geológus, tud. történész
Forrás

Az életút kezdete

Straub János 1893. március 21-én  Budapesten született. édesapja, Straub Sándor neves pedagógus volt, kiváló műszaki oktató. Róla az életrajzi lexikon  így ír: „ érdeme az iparmúseumnál az elektrotechnikai szak megalapítása és elektrotechnikai tanfolyamok szervezése”. János fia a  reáliskola  8 osztályát a IV. kerületi főreáliskolában végezte és ott is érettségizett 1911. június 24-én. A  Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarán az 1911. tanév I. félévétől az 1920.-21. tanév II. félévéig 7 félévet hallgatott. érettségi után úgy tervezte, hogy kémikus lesz, így azután  mint kémikus fejezte be tanulmányait. 1914-ben már az egyetem I. sz. Kémiai Intézetének gyakornoka  Winkler Lajos (1863-1939) professzor mellett. A világháború és a hadifogság után, 1921-ben egy évet a grázi egyetemen töltött, majd a bécsi Collegium Hungaricum tagja. 1922-ben a Budapesti Egyetem III. sz. Kémia Intézetében  tanársegéd Buchböck Gusztáv (1869-1935) professzor mellett.  Az ő megbízásából foglalkozott az ionok relatív hidratációjával. 1923. szeptember 22-én vegytan főtárgyból, ásványtan és földtan melléktárgyból bölcsészdoktori szigorlatot tett cum laude eredménnyel. Doktori disszertációjának tárgya az ionok relatív hidratációjának meghatározása volt. Kémiából Buchböck Gusztáv, ásványtanból Mauritz Béla (1881-1971) és földtanból Papp Károly (1873-1963) professzornál szigorlatozott. 1952-ben  addigi tudományos munkássága és egyetemi tanári rangja alapján  a Tudományos Minősítő Bizottság 1951. évi  26. sz. törvényerejű rendelete alapján a kémiai tudományok kandidátusa címet adományozta részére.

A kutató munka kialakulása

A debreceni Tisza István Tudományegyetem Orvosi-Vegytani Intézetébe 1924-ben meghívást kapott, ahol egy évvel korábban Bodnár János (1889-1953) professzor kezdte meg az intézet vezetését. Hamar megtalálta  kutató munkájának témáját, amelyhez nagyban hozzájárult professzorának kolozsvári mikroelem vizsgálatának megismerése és ehhez a legjobb kutatási alapot  az Alföld ásványi anyag kincse, a felszín alatti ivóvíz szolgáltatta. Kutatási eredményeiről nem csak a hazai, hanem  több  külföldi folyóiratban is beszámolt.   

Miután 1925-ben megjelent a Gortvay-féle  statisztika az ország golyvás területeiről és kiderült, hogy Miskolcon az iskolás gyerekek 14,9%-a , a miskolci járásban pedig 11,5%-a  volt golyvás, éppen ezért megvizsgálta  Straub János újhámor,  újhuta és óhuta község lakosságát golyva szempontjából. Részletesen elemezte a talajt, a levegőt, a forrást és a patakvizet, amit ivásra használt a lakosság (1939).  Ettől kezdve azután ezt a népbetegséget a szervezet jódháztartásával összefüggésben kutatta és ehhez a  környezet vizsgálatát minden esetben elvégezte. Ezt megelőzően igyekezett jó áttekintést kapni az ország területéről és ennek alapján különösen az iskolaköteles gyerekekről készített  felmérést. Kiderült, hogy golyvás terület a Csallóköz, Salgótarján, Miskolc, Vác, sőt a főváros is. De természetesen voltak golyvamentes területek is. Hajdú megyében 50-60 m-es, sőt 600-800 m mély, azon kívül  ásott kutakat is vizsgált és 129 ivóvízkútból csak háromban nem volt jód. A mélyfúrású kutakban  minden esetben több jódot lehetett kimutatni. A Bodahegyközség (Hajdúböszörmény közelében) vizsgálatával  mind a két kutató: Bodnár János  az ivóvizek jódtartalmával (1929), míg  Straub János az endémiás golyva biokémiai vizsgálatával (1930) foglalkozott.  A csekély jódtartalmú vízet ekkor  nem csak itt, hanem Szolnokon, Szegeden, Győrben, Veszprémben és Pápán is ismereték. Ilyenkor természetesen az élelmiszerekkel  kellene pótolni a hiányzó jód mennyiséget, az pedig napi 40-50 μg-ra tehető. Szükséges még azt is megvizsgálni, hogy a szervezet mennyi jódot választ ki, távolít el, mert annak mennyisége utal arra, hogy a szervezet jódhiányos vagy nem. Előfordult azért olyan eset is, mint  Danzigban (Gdanskban), ahol nem volt  jódhiány, mégis a gyerekek 15-35%-a golyvás volt. úgy látszik tehát, hogy még  más tényezőnek is kell lenni, ami a golyvát előidézi, állapította meg Straub János. Amikor az ivóvíz jódtartalmát  kezdte  vizsgálni,  akkor már kimutatta  a fluort is. Az 1932-ben feltárt debreceni termálvíz kémiai összetételét  1935-ben közölte  az Orvosok és Gyógyszerészek Lapjában. A 986 m-re kiképzett  hévízkút (téves az 1611 m) percenként 1000 liter  62o C  mélységéből (naponta 2000  m3 65o C)  hőmérsékletű hévizet jelentős mennyiségű gázzal adott. Az elemzés alapján alkalikus, jódos-brómos, konyhasós hévíznek minősült és 1000 g vízben 5,607 g ásványi anyagot tartalmazott.  Az összetételből kiemelt 3 g konyhasót és a 0,4 g jódot különösen nagy jelentőségűnek minősítette a  gyógyhatás szempontjából. Sajnos a fluor meghatározása kimaradt az elemzésből.  Kiemelte a szerző a hévíz  ivókúrára való alkalmasságát is szűrés után és Csokonai ásványvíz és Bocskay gyógyvíz néven már 1935-ben engedélyezték   palackozását. Ennek ellenére egyik forgalmazása sem tartott  hosszú ideig, pedig már az eltelt néhány év alatt  is igen kedvező eredményről számoltak be a golyvával kapcsolatos  vizsgálatokról és ezzel  a hévíz hatásáról. Az 1960-as években újból próbálkoztak a Csokonai ásványvíz palackozásával, de ez sem tartott sokáig.  Jelenleg az  állami Gazdaság, Lentz telepén  1987-ben mélyített  K-2345. sz. 193,0 m mély kút 19 oC hőmérsékletű  vizét ismételten Csokonai néven palackozzák.

A szikes tavak vizsgálata

A hódmezővásárhelyi Kakasszéki szikes tó első vizsgálata és a debreceni neves kémikus Bodnár János és Straub János  professzor működésének hatására mind többen kezdtek foglalkozni az ország egyik jelentős gyógyhatású vizével, a felszíni sziksós vízzel. Az elkezdett jód vizsgálatát  Straub János is folytatta   és úgy látta, hogy a szikes vizeknél is célszerű a talaj vizsgálata, mert ott érvényesül a talajvíz kilúgozó hatása. Megállapította, hogy a szikes talajok között Kakasszék beszáradt sziksós tófenéken is jelentős a jódmennyiség (115 300 μ/kg, l μ=0,001 mg) és a lakosság egészségügyi állapota  alátámasztotta azt a feltevést, hogy az ilyen helyek golyvamentesek, míg a homok-területek általában golyvásak. Itt a talaj CaCO₃ tartalmát 7,50, az aktív humuszt 3,40 %-nak és a benne lévő víz pH-ját 10,05-nek mérte  (Straub 1932).

Lelkesen írt a  sziksós tavak környékéről, ahol  a korábbi primitív fürdőházak helyett a modern egészségügyi követelményeket is kielégítő fürdőintézetek találhatók, mint a hódmezővásárhelyi Kakasszéki fürdőn. Ebben a munkájában már  10 helyről vett elemzésre a tó vizéből mintát, de Szegeden még többet vizsgált, így  a Fehér-, a Nagyszíksós-, a Győri-, a Szirtos-, a Kisteleki-, az öszi-, a Domaszéki- és a Müller-sziksós tavat. Hódmezővásárhelyről pedig 8 különböző mélységből vett  vízminta összetételét közölte.   Bár már Than Károly (1834-1908)1864-ben javasolta, majd bevezette a vízelemzésnél az alkotók ionos  kifejezését, mégis sokan továbbra is sókban közölték  a vegyi összetételt. így történt ez Straubnál is amit a mellékelt táblázat mutatja, de az már előrelépés, hogy mg-ban adja meg az alkotók mennyiségét. A táblázatból kiderül, hogy a Kakasszéki-tó vize nagy értékével kiemelkedik a többi közül. Szerinte a NaHCO₃-tartalom mindenképpen előnyös a gyógykezelés szempontjából.  E munkáját kiegészítette még  a tóiszap és a tófenék talajának vizsgálatával (Straub 1936).

Az erdélyi ásványvizek mikroelem tartalma

Egyik tekintélyes és igen jelentős munkája az erdélyi gyógyvizekről összeállított nyomelem vizsgálati munkája. Ez a terjedelmes mű a Magyar állami Földtani Intézet kiadványában, 1950-ben  jelent  meg 110 oldalon. Ebből a kötetből megtudjuk, hogy tulajdonképpen a nyomelem-vizsgálatra Fabinyi Rudolf (1849-1920), a kolozsvári egyetem professzora az erdélyi gyógyvizek radioaktivitásának és más ritka alkotóinak (Mn, Ti) meghatározásával kezdte nyomelem vizsgálatát. Ezekben a munkálatokban vett részt tanítványa Bodnár János is, aki azután az ilyen jellegű munkát tovább folytatta  és átadta munkatársának,  Straub Jánosnak.  A tervezett nagyszabású kutatási hely  Erdélyben nem valósult meg,  viszont Debrecenben sikerült egy kiváló ásványvízkutató  laboratóriumot felállítani. Ebben a kötetben az 1941-1943 között végzett vizsgálatot tünteti fel a szerző. Az 52 gyógyvíz besorolását Kunszt János által ajánlott rendszerben végezte.

Az első csoportba azokat  a gyógyvizeket sorolta, amelyekben a nátrium és a hidrogén-karbonát volt  túlsúlyban. Az így összeállított alkalikus gyógy-, illetve ásványvízen  belül a szénsavas, enyhén konyhasós és  kénes alcsoportot különböztetett meg. A második csoportba a földes-meszes vizek (Ca-Mg-HCO₃)_, a következő a vasas vizek (Fe), majd a  konyhasós és az egyszerű vizek  csoportjába sorolta az ásványvizet. A ritkább alkotók között találtuk a jódot, lítiumot, arzént, borsavat, rezet, ezüstöt, brómot, mangánt, a radioaktivitást, a kovasavat, a titánt, a fluort és az ónt. A táblázatba foglalt vizsgált lelőhelyeket jelentős magyarázó szöveg egészíti ki. Nemrég felmerült nálunk is a fluor mérgező hatása, amelyre Straub János is utal és közli, hogy valóban a nagyobb mennyiségű fluor gátolja a fogba a kalcium beépülését, de ezt a jód ellensúlyozni tudja. A legrégibb fluor meghatározást 1880-ban Than Károly végezte a városligeti I. sz. hévízben és abban mindössze  0,069 mg-ot talált.

A következő rész az 52 lelőhely teljes részletes vegyelemzését tartalmazza ábécé sorrendben. A kémiai módszerek alkalmazását  a kötet 3. része tárgyalja, majd az irodalom zárja a monográfiát (Straub 1950). 

A fővárosi gyógyvizekről

Az ivóvíz után főként a gyógyvíz (ásványvíz) szerepelt a vizsgálatok között, amely a szikes vizekkel folytatódott és  a felszín alatti hévizekre is kiterjedt.  A  debreceni munkáját   a fővárosi gyógyvizek addig még nem vizsgált alkotója, a fluor vizsgálata követte és azt  Bodnár János professzorral 11 helyről vett mintában mutatták ki.

A megjelent dolgozatban utalnak arra, hogy bár igen sokan vizsgálták  a hazai gyógyvizeket, elkerülte a figyelmüket, hogy a fiziológiai szempontból nagyon fontos alkotót, a fluort is kimutassák.  Than Károly vizsgálatától (1880)  kezdve a sok elemzés egyike sem tartalmazza a fluort, pedig az igen lényeges, mert bizonyos mennyiségen túl már nem kívánatos, sőt káros is. Erre az észak-amerikai kutatók mutattak rá, amikor sok éven keresztül vizsgálatokkal igazolták, hogy  bizonyos mennyiségű fluor megtámadja a fogzománcot és foltos fogakat idéz elő és ez főként gyerekeknél, maradandó fogaiknál fordul elő. Tapasztalatuk szerint a literenként  1 mg-ot tartalmazó víz is már előidézheti a foltos fogzománcot különösen a meleg éghajlaton, ahol nagyobb a vízfelvétel, mint a mérsékelt vagy hideg égöv alatt. így Indiában valószínűleg már a 0,5 mg/l fluor is kiválthatja a fogbetegséget.

Ebben az időben máshol is tapasztaltak hasonló jelenséget, így Európa  néhány országában, de hiányzik a  pontos felmérés, ahogyan nálunk is. Itthon az ország különböző vidékéről 80 kútjából és vízvezetékéből elemezte Straub János a vizet és megállapította, hogy közülük 11-ben olyan nagy fluortartalmat  talált, amely literenként meghaladta a 0,5 mg-ot, sőt kettő (Hajdúböszörmény, Törökszentmiklós) fluortartalma (0,86 és 0,80 mg)  már megközelíti az amerikai veszélyes értéket. Az eddigi vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy a fluor igen fontos fiziológiai tulajdonságú alkotó és nem csak az ivóvíz, hanem az ásványvíz fluortartalmának ismerete is nagyon lényeges.

Az 1940-ben megvizsgált 11 budapesti gyógyvíz fluor-tartalmát  táblázatban foglalták össze a szerzők. Ebből az látszik,  hogy a legnagyobb mennyiségben a Széchenyi gyógyfürdő mindkét kútjában igen nagy a fluor-tartalom (5,14 és 4, 81 mg/l). A Zsigmondy-féle, az I. sz.  kút vizét már nem vizsgáltuk, de a II. sz.-út igen, és abban a 2011. évi vizsgálat szerint 3,4 mg/l volt a fluor-tartalom, tehát még mindig igen sok. Egyébként minden  fővárosi gyógyvíz  1 mg/l feletti fluort tartalmaz. A Than-féle meghatározás kis értéke,  a 0,07 mg/kg  1880-ban  a vizsgálati módszer különbözőségéből és még a termelt, viszonylag   kis vízmennyiségből is fakadhatott.

Straub János kijelentette, ha bebizonyosodik, hogy a gyógyvizek fluor tartalma károsan hat a fogzománc fejlődésére, akkor az ivókúra céljaira használt budapesti gyógyvizeket mentesíteni kell a fluortól, illetve a káros érték alá kell csökkenteni mennyiségét. Ennek eléréséhez azonban semmilyen módszert nem ajánlott.

Ezzel egy időben vizsgálta azt is Straub János, hogy vajon a fővárosi gyógyvizek összsótartalma  változott-e az utóbbi években. Ugyanazokat a forrásokat és kutakat vizsgálta, mint amiről társszerzőjével a fluor tartalmat elemezte. Kiderült, hogy  legkevésbé a „Zsigmondy-féle”  gyógyvíz  változott,  mert 61 év alatt mindössze + 0,2 %-os az eltérés, míg az új kútnál ez 0 volt.  Jóval nagyobb volt a Császár fürdő Szent Antal-forrásnál az eltérés, még pedig – 17,8%-kal csökkent az összes ásványi anyag tartalom. A többi forrásnál és kútnál a változás –6,8 - +3.8% közötti értékek adódtak.  A gyógyvíz összetételének ilyen alakulása egyrészt a termeléssel, másrészt a felszín alatti víz hidrogeológiai viszonyaival lehet összefüggésben. Hasonló jelenséget tapasztaltunk a porózus rétegekben tárolt vízadó képződményekben is, ahol még a lényeges kationok és anionok változását is vizsgáltuk (Dobos  1994).

Az egyetemista Straub János - 1911

Esküvő Steer Gabriellával - 1939

Dr. Straub János és felesége a nádudvari kúria előtt - 1939