Straub János egyetemi tanár emlékoldala Straub János(Bp., 1893. márc. 21. - Debrecen, 1956. okt. 9.) vegyész, egyetemi tanár, a kémiai tudományok kandidátusa (1952) Tanulmányait a budapesti egyetemen végezte. 1914-ben a tudományegyetem I. sz. kémiai intézetének gyakornoka. Az I. világháborúból hazatérve 1923-ban a III. sz. kémiai intézetben tanársegéd. 1924-ben a debreceni egyetem orvosi intézetébe került. 1934-ben magántanár, majd az orvosi vegytan nyilvános rendes tanára a debreceni egyetemen. A golyva és a jód-háztartás, valamint a fogszuvasodás és az ivóvíz fluortartalma közötti összefüggésekre vonatkoztak kutatásai. Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon (1982) Egy tanítványa méltatja az Orvosi Hetilapban születésének 80. évfordulóján: Straub János
Az orvoskari történetírás mostoha a nem orvosi
diplomás oktatókhoz. Az alfa az anatómia—élettan,
az ómega a klinikumok, így az alapozó fizika-kémia
még a számontartásnak is területen kívüli. Holott
a medicinához tartozó szoros voltát bizonygatni sutául hangzanék, hacsak nem a hiányolt nevek
alapján. Szállási Árpád dr. Publikációk: Straub J. 1928: Magyarországi ivóvizek és élelmiszerek jódtartalma. - Népegészségügy, 9/6 Straub J. 1930: A bodahegyközségi endemiás golyva biokémiai vizsgálata. – Orvosi Hetilap, 20 Straub J. 1932: Magyarországi ivóvizek és élelmiszerek jódtartalma. III. közlemény. – Népegészségügy, 13/7 Straub J. 1935: A debreceni hőforrásról. – Orvosok és Gyógyszerészek Lapja, 6 /10. Straub J. 1936: A magyarországi sziksós tóvizek kémiai összetétele és hasznosítása. – Debreceni Szemle, 10/11 Straub J. 1939: Miskolckörnyéki endémiás golyva biokémiai vizsgálata. 20/1 Straub J. 1942: Változott-e az idők folyamán a budapesti gyógyvizek (hőforrások) összes sótartalma? – Népegészségügy, 23/1 Bodnár J.-Straub J. 1942: A budapesti gyógyvizek fluortartalmáról. – Népegészségügy, 23/11 Straub J. 1950: Erdélyi gyógyvizek (ásványvizek) kémiai összetétele : külön tekintettel a ritkább alkatrészekre és ezek biokémiai jelentőségére – (közli: A Magyar Állami Földtani Intézet Évkönyve) Straub János (1893-1956) kémikus, a nyomelem neves kutatója
Szerző: Dr. Dobos Irma Az életút kezdete Straub János 1893. március 21-én Budapesten született. édesapja, Straub Sándor neves pedagógus volt, kiváló műszaki oktató. Róla az életrajzi lexikon így ír: „ érdeme az iparmúseumnál az elektrotechnikai szak megalapítása és elektrotechnikai tanfolyamok szervezése”. János fia a reáliskola 8 osztályát a IV. kerületi főreáliskolában végezte és ott is érettségizett 1911. június 24-én. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarán az 1911. tanév I. félévétől az 1920.-21. tanév II. félévéig 7 félévet hallgatott. érettségi után úgy tervezte, hogy kémikus lesz, így azután mint kémikus fejezte be tanulmányait. 1914-ben már az egyetem I. sz. Kémiai Intézetének gyakornoka Winkler Lajos (1863-1939) professzor mellett. A világháború és a hadifogság után, 1921-ben egy évet a grázi egyetemen töltött, majd a bécsi Collegium Hungaricum tagja. 1922-ben a Budapesti Egyetem III. sz. Kémia Intézetében tanársegéd Buchböck Gusztáv (1869-1935) professzor mellett. Az ő megbízásából foglalkozott az ionok relatív hidratációjával. 1923. szeptember 22-én vegytan főtárgyból, ásványtan és földtan melléktárgyból bölcsészdoktori szigorlatot tett cum laude eredménnyel. Doktori disszertációjának tárgya az ionok relatív hidratációjának meghatározása volt. Kémiából Buchböck Gusztáv, ásványtanból Mauritz Béla (1881-1971) és földtanból Papp Károly (1873-1963) professzornál szigorlatozott. 1952-ben addigi tudományos munkássága és egyetemi tanári rangja alapján a Tudományos Minősítő Bizottság 1951. évi 26. sz. törvényerejű rendelete alapján a kémiai tudományok kandidátusa címet adományozta részére. A kutató munka kialakulása A debreceni Tisza István Tudományegyetem Orvosi-Vegytani Intézetébe 1924-ben meghívást kapott, ahol egy évvel korábban Bodnár János (1889-1953) professzor kezdte meg az intézet vezetését. Hamar megtalálta kutató munkájának témáját, amelyhez nagyban hozzájárult professzorának kolozsvári mikroelem vizsgálatának megismerése és ehhez a legjobb kutatási alapot az Alföld ásványi anyag kincse, a felszín alatti ivóvíz szolgáltatta. Kutatási eredményeiről nem csak a hazai, hanem több külföldi folyóiratban is beszámolt. Miután 1925-ben megjelent a Gortvay-féle statisztika az ország golyvás területeiről és kiderült, hogy Miskolcon az iskolás gyerekek 14,9%-a , a miskolci járásban pedig 11,5%-a volt golyvás, éppen ezért megvizsgálta Straub János újhámor, újhuta és óhuta község lakosságát golyva szempontjából. Részletesen elemezte a talajt, a levegőt, a forrást és a patakvizet, amit ivásra használt a lakosság (1939). Ettől kezdve azután ezt a népbetegséget a szervezet jódháztartásával összefüggésben kutatta és ehhez a környezet vizsgálatát minden esetben elvégezte. Ezt megelőzően igyekezett jó áttekintést kapni az ország területéről és ennek alapján különösen az iskolaköteles gyerekekről készített felmérést. Kiderült, hogy golyvás terület a Csallóköz, Salgótarján, Miskolc, Vác, sőt a főváros is. De természetesen voltak golyvamentes területek is. Hajdú megyében 50-60 m-es, sőt 600-800 m mély, azon kívül ásott kutakat is vizsgált és 129 ivóvízkútból csak háromban nem volt jód. A mélyfúrású kutakban minden esetben több jódot lehetett kimutatni. A Bodahegyközség (Hajdúböszörmény közelében) vizsgálatával mind a két kutató: Bodnár János az ivóvizek jódtartalmával (1929), míg Straub János az endémiás golyva biokémiai vizsgálatával (1930) foglalkozott. A csekély jódtartalmú vízet ekkor nem csak itt, hanem Szolnokon, Szegeden, Győrben, Veszprémben és Pápán is ismereték. Ilyenkor természetesen az élelmiszerekkel kellene pótolni a hiányzó jód mennyiséget, az pedig napi 40-50 μg-ra tehető. Szükséges még azt is megvizsgálni, hogy a szervezet mennyi jódot választ ki, távolít el, mert annak mennyisége utal arra, hogy a szervezet jódhiányos vagy nem. Előfordult azért olyan eset is, mint Danzigban (Gdanskban), ahol nem volt jódhiány, mégis a gyerekek 15-35%-a golyvás volt. úgy látszik tehát, hogy még más tényezőnek is kell lenni, ami a golyvát előidézi, állapította meg Straub János. Amikor az ivóvíz jódtartalmát kezdte vizsgálni, akkor már kimutatta a fluort is. Az 1932-ben feltárt debreceni termálvíz kémiai összetételét 1935-ben közölte az Orvosok és Gyógyszerészek Lapjában. A 986 m-re kiképzett hévízkút (téves az 1611 m) percenként 1000 liter 62o C mélységéből (naponta 2000 m3 65o C) hőmérsékletű hévizet jelentős mennyiségű gázzal adott. Az elemzés alapján alkalikus, jódos-brómos, konyhasós hévíznek minősült és 1000 g vízben 5,607 g ásványi anyagot tartalmazott. Az összetételből kiemelt 3 g konyhasót és a 0,4 g jódot különösen nagy jelentőségűnek minősítette a gyógyhatás szempontjából. Sajnos a fluor meghatározása kimaradt az elemzésből. Kiemelte a szerző a hévíz ivókúrára való alkalmasságát is szűrés után és Csokonai ásványvíz és Bocskay gyógyvíz néven már 1935-ben engedélyezték palackozását. Ennek ellenére egyik forgalmazása sem tartott hosszú ideig, pedig már az eltelt néhány év alatt is igen kedvező eredményről számoltak be a golyvával kapcsolatos vizsgálatokról és ezzel a hévíz hatásáról. Az 1960-as években újból próbálkoztak a Csokonai ásványvíz palackozásával, de ez sem tartott sokáig. Jelenleg az állami Gazdaság, Lentz telepén 1987-ben mélyített K-2345. sz. 193,0 m mély kút 19 oC hőmérsékletű vizét ismételten Csokonai néven palackozzák. A szikes tavak vizsgálata A hódmezővásárhelyi Kakasszéki szikes tó első vizsgálata és a debreceni neves kémikus Bodnár János és Straub János professzor működésének hatására mind többen kezdtek foglalkozni az ország egyik jelentős gyógyhatású vizével, a felszíni sziksós vízzel. Az elkezdett jód vizsgálatát Straub János is folytatta és úgy látta, hogy a szikes vizeknél is célszerű a talaj vizsgálata, mert ott érvényesül a talajvíz kilúgozó hatása. Megállapította, hogy a szikes talajok között Kakasszék beszáradt sziksós tófenéken is jelentős a jódmennyiség (115 300 μ/kg, l μ=0,001 mg) és a lakosság egészségügyi állapota alátámasztotta azt a feltevést, hogy az ilyen helyek golyvamentesek, míg a homok-területek általában golyvásak. Itt a talaj CaCO3 tartalmát 7,50, az aktív humuszt 3,40 %-nak és a benne lévő víz pH-ját 10,05-nek mérte (Straub 1932). Lelkesen írt a sziksós tavak környékéről, ahol a korábbi primitív fürdőházak helyett a modern egészségügyi követelményeket is kielégítő fürdőintézetek találhatók, mint a hódmezővásárhelyi Kakasszéki fürdőn. Ebben a munkájában már 10 helyről vett elemzésre a tó vizéből mintát, de Szegeden még többet vizsgált, így a Fehér-, a Nagyszíksós-, a Győri-, a Szirtos-, a Kisteleki-, az öszi-, a Domaszéki- és a Müller-sziksós tavat. Hódmezővásárhelyről pedig 8 különböző mélységből vett vízminta összetételét közölte. Bár már Than Károly (1834-1908)1864-ben javasolta, majd bevezette a vízelemzésnél az alkotók ionos kifejezését, mégis sokan továbbra is sókban közölték a vegyi összetételt. így történt ez Straubnál is amit a mellékelt táblázat mutatja, de az már előrelépés, hogy mg-ban adja meg az alkotók mennyiségét. A táblázatból kiderül, hogy a Kakasszéki-tó vize nagy értékével kiemelkedik a többi közül. Szerinte a NaHCO3-tartalom mindenképpen előnyös a gyógykezelés szempontjából. E munkáját kiegészítette még a tóiszap és a tófenék talajának vizsgálatával (Straub 1936). Az erdélyi ásványvizek mikroelem tartalma Egyik tekintélyes és igen jelentős munkája az erdélyi gyógyvizekről összeállított nyomelem vizsgálati munkája. Ez a terjedelmes mű a Magyar állami Földtani Intézet kiadványában, 1950-ben jelent meg 110 oldalon. Ebből a kötetből megtudjuk, hogy tulajdonképpen a nyomelem-vizsgálatra Fabinyi Rudolf (1849-1920), a kolozsvári egyetem professzora az erdélyi gyógyvizek radioaktivitásának és más ritka alkotóinak (Mn, Ti) meghatározásával kezdte nyomelem vizsgálatát. Ezekben a munkálatokban vett részt tanítványa Bodnár János is, aki azután az ilyen jellegű munkát tovább folytatta és átadta munkatársának, Straub Jánosnak. A tervezett nagyszabású kutatási hely Erdélyben nem valósult meg, viszont Debrecenben sikerült egy kiváló ásványvízkutató laboratóriumot felállítani. Ebben a kötetben az 1941-1943 között végzett vizsgálatot tünteti fel a szerző. Az 52 gyógyvíz besorolását Kunszt János által ajánlott rendszerben végezte. Az első csoportba azokat a gyógyvizeket sorolta, amelyekben a nátrium és a hidrogén-karbonát volt túlsúlyban. Az így összeállított alkalikus gyógy-, illetve ásványvízen belül a szénsavas, enyhén konyhasós és kénes alcsoportot különböztetett meg. A második csoportba a földes-meszes vizek (Ca-Mg-HCO3), a következő a vasas vizek (Fe), majd a konyhasós és az egyszerű vizek csoportjába sorolta az ásványvizet. A ritkább alkotók között találtuk a jódot, lítiumot, arzént, borsavat, rezet, ezüstöt, brómot, mangánt, a radioaktivitást, a kovasavat, a titánt, a fluort és az ónt. A táblázatba foglalt vizsgált lelőhelyeket jelentős magyarázó szöveg egészíti ki. Nemrég felmerült nálunk is a fluor mérgező hatása, amelyre Straub János is utal és közli, hogy valóban a nagyobb mennyiségű fluor gátolja a fogba a kalcium beépülését, de ezt a jód ellensúlyozni tudja. A legrégibb fluor meghatározást 1880-ban Than Károly végezte a városligeti I. sz. hévízben és abban mindössze 0,069 mg-ot talált. A következő rész az 52 lelőhely teljes részletes vegyelemzését tartalmazza ábécé sorrendben. A kémiai módszerek alkalmazását a kötet 3. része tárgyalja, majd az irodalom zárja a monográfiát (Straub 1950). A fővárosi gyógyvizekről Az ivóvíz után főként a gyógyvíz (ásványvíz) szerepelt a vizsgálatok között, amely a szikes vizekkel folytatódott és a felszín alatti hévizekre is kiterjedt. A debreceni munkáját a fővárosi gyógyvizek addig még nem vizsgált alkotója, a fluor vizsgálata követte és azt Bodnár János professzorral 11 helyről vett mintában mutatták ki. A megjelent dolgozatban utalnak arra, hogy bár igen sokan vizsgálták a hazai gyógyvizeket, elkerülte a figyelmüket, hogy a fiziológiai szempontból nagyon fontos alkotót, a fluort is kimutassák. Than Károly vizsgálatától (1880) kezdve a sok elemzés egyike sem tartalmazza a fluort, pedig az igen lényeges, mert bizonyos mennyiségen túl már nem kívánatos, sőt káros is. Erre az észak-amerikai kutatók mutattak rá, amikor sok éven keresztül vizsgálatokkal igazolták, hogy bizonyos mennyiségű fluor megtámadja a fogzománcot és foltos fogakat idéz elő és ez főként gyerekeknél, maradandó fogaiknál fordul elő. Tapasztalatuk szerint a literenként 1 mg-ot tartalmazó víz is már előidézheti a foltos fogzománcot különösen a meleg éghajlaton, ahol nagyobb a vízfelvétel, mint a mérsékelt vagy hideg égöv alatt. így Indiában valószínűleg már a 0,5 mg/l fluor is kiválthatja a fogbetegséget. Ebben az időben máshol is tapasztaltak hasonló jelenséget, így Európa néhány országában, de hiányzik a pontos felmérés, ahogyan nálunk is. Itthon az ország különböző vidékéről 80 kútjából és vízvezetékéből elemezte Straub János a vizet és megállapította, hogy közülük 11-ben olyan nagy fluortartalmat talált, amely literenként meghaladta a 0,5 mg-ot, sőt kettő (Hajdúböszörmény, Törökszentmiklós) fluortartalma (0,86 és 0,80 mg) már megközelíti az amerikai veszélyes értéket. Az eddigi vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy a fluor igen fontos fiziológiai tulajdonságú alkotó és nem csak az ivóvíz, hanem az ásványvíz fluortartalmának ismerete is nagyon lényeges. Az 1940-ben megvizsgált 11 budapesti gyógyvíz fluor-tartalmát táblázatban foglalták össze a szerzők. Ebből az látszik, hogy a legnagyobb mennyiségben a Széchenyi gyógyfürdő mindkét kútjában igen nagy a fluor-tartalom (5,14 és 4, 81 mg/l). A Zsigmondy-féle, az I. sz. kút vizét már nem vizsgáltuk, de a II. sz.-út igen, és abban a 2011. évi vizsgálat szerint 3,4 mg/l volt a fluor-tartalom, tehát még mindig igen sok. Egyébként minden fővárosi gyógyvíz 1 mg/l feletti fluort tartalmaz. A Than-féle meghatározás kis értéke, a 0,07 mg/kg 1880-ban a vizsgálati módszer különbözőségéből és még a termelt, viszonylag kis vízmennyiségből is fakadhatott. Straub János kijelentette, ha bebizonyosodik, hogy a gyógyvizek fluor tartalma károsan hat a fogzománc fejlődésére, akkor az ivókúra céljaira használt budapesti gyógyvizeket mentesíteni kell a fluortól, illetve a káros érték alá kell csökkenteni mennyiségét. Ennek eléréséhez azonban semmilyen módszert nem ajánlott. Ezzel egy időben vizsgálta azt is Straub János, hogy vajon a fővárosi gyógyvizek összsótartalma változott-e az utóbbi években. Ugyanazokat a forrásokat és kutakat vizsgálta, mint amiről társszerzőjével a fluor tartalmat elemezte. Kiderült, hogy legkevésbé a „Zsigmondy-féle” gyógyvíz változott, mert 61 év alatt mindössze + 0,2 %-os az eltérés, míg az új kútnál ez 0 volt. Jóval nagyobb volt a Császár fürdő Szent Antal-forrásnál az eltérés, még pedig – 17,8%-kal csökkent az összes ásványi anyag tartalom. A többi forrásnál és kútnál a változás –6,8 - +3.8% közötti értékek adódtak. A gyógyvíz összetételének ilyen alakulása egyrészt a termeléssel, másrészt a felszín alatti víz hidrogeológiai viszonyaival lehet összefüggésben. Hasonló jelenséget tapasztaltunk a porózus rétegekben tárolt vízadó képződményekben is, ahol még a lényeges kationok és anionok változását is vizsgáltuk (Dobos 1994).
Írjon nekünk, ha a portállal vagy az oldallal kapcsolatban mondanivalója van: |
Az oldalon szereplő információk, képek, publikációk és adatbázisok szerzői jogvédelem
alatt állnak. © | Javasolt minimális képernyő-felbontás: 1024 x 768
|